A makkosmáriai Angyalok Királynéja kegytemplom története
2011.04.21
Bikfalvi Géza

Koller Ignác (1725-1773) veszprémi püspök 1768-ban szentelte fel a templomot tízezernél is több zarándok jelenlétében. Rövid időn belül 50 csodálatos gyógyulás és imameghallgatás történt itt a Szent Szűz közbenjárására. A kegytemplom ma is "foglyokért" közbenjáró imák temploma maradt. A Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz szállnak fel a könyörgések a kábítószeresekért, az alkoholistákért, a szerencsejátékok és minden más káros szenvedélyek rabjaikért

A makkosmáriai Angyalok Királynéja tiszteletére felszentelt kegytemplom hiteles története a XVIII. századba nyúlik vissza. 1731-ben egy Traub János nevű legény a Budakeszi határában fekvő szőlőkbe igyekezett. Egy útszéli tölgyfánál a szenvedő Krisztus arca jelent meg előtte. Traub később beteg lett. Csodás gyógyulása után egy Falconeri nevű olasz származású budai festőtől olajfestményt vásárolt, mely a Gyermekét tápláló Szűzanyát ábrázolta. A képet az említett tölgyfára függesztette.

Hamarosan sokan kezdték látogatni ezt a helyet. Acsádi Ádám (1680-1744) veszprémi püspök kivizsgáltatta az eseményeket és engedélyezte, hogy a szentképet nyilvános tiszteletben részesítsék. A zarándokok adományaiból kicsi kápolna épült a Mária-kép fölé. Gondozására a közelben élő két remete vállalkozott. A fokozódó érdeklődés eredményezte, hogy az Óbudán működő trinitárius szerzetesrend itt szép egytornyú templomot és egy kis kolostort épített.

Koller Ignác (1725-1773) veszprémi püspök 1768-ban szentelte fel a templomot tízezernél is több zarándok jelenlétében: A templomban elhelyezték a tölgyfa törzsét és a kegyképet. Rövid időn belül 50 csodálatos gyógyulás és imameghallgatás történt itt a Szent Szűz közbenjárására.

A virágzó Mária-kegyhely azonban nem sokáig működhetett. II. József császár 1784-ben a trinitáriusok rendjét is feloszlatta, és a templomot bezáratta. A kegyképet és a fatörzset a Budakeszi plébániatemplomába vitték le, és itt megőrizték. A kolostor és a kegytemplom világiak kezére került és néhány évtized alatt rommá lett.

Az első világháború alatt Miller József budakeszi plébános a templomromot a hozzátartozó kolostorral együtt az egyház számára visszavásárolta.

A második világháború előtt néhány évvel a Fájdalmas Szűzanya tiszteletére alapított szervita rend papjai kezdtek újra szentmisét mondani vasárnapokon és Mária-ünnepeken a romokból összeállított kis kápolnában, a mai gyóntatófolyosó helyén. A világháború alatt és után mind többen jöttek ide hadifogoly hozzátartozóikért imádkozni. Meghonosodott a Fogolykiváltó Boldogasszony tisztelete.

A hívek adományaiból és munkájából a szervita atyák néhány év alatt felépítették a jelenlegi templomot, melyet 1950-ben Shvoy Lajos (1927-1968) székesfehérvári püspök szentelt fel. Újra elhelyezték a plébániatemplomban megőrzött fatörzset és kegyképet, a kegyoltár mögött illetve fölött.

A szerzetesrendek feloszlatása kapcsán 1950-ben távozni kényszerült szervita atyák helyébe, az egyházmegye keretébe felvett P. Tamás János (1915-1993) jezsuita atya lett a kegyhely vezető lelkésze. 33 esztendőn át végezte a kegyhely fejlesztésével járó igen áldozatos munkáját.

P. Tamás János ízig-vérig jezsuita volt, már gimnazistaként a jezsuita lelkiség formálta. Jezsuita lelkisége töretlenül alakult, fejlődött a noviciátusban és a skolasztikátusban. Mire a papszentelésig eljutott, készen álltak benne az adottságok, amelyek a későbbi jezsuita elöljáróságra predesztinálták. A fehérvári egyházmegyébe való felvétele a szétszóratás alkalmával, a makkosmáriai lelkészség elfogadása után kibontakozott a Jézus Társaság iránti még nagyobb szeretete, valamint a végtelen ragaszkodása és segítőkészsége a rendtársai iránt. Tudatában volt annak, hogy a makkosmáriai megbízatás különleges feladatot vár el tőle és a megpróbált jezsuita rendje felé. A hosszú évek során a makkosmáriai "lelki kikötőben" tartották a jezsuita papi, szerzetesi jubileumokat és fogadalomtételeket, sokan ide jártak az éves nyolc napos lelkigyakorlatuk végzésére. Noha sokszor nagyon nehéz és keserves volt a makkosmáriai kegytemplom igazgatójának az élete.

A kezdetekről írja P. Tamás a kegytemplom Historia Domusában:

"1951. november 21-én vettem át hivatalosan a kegyhely lelkészségének vezetését. 1950-ben a szerzetesek működési engedélyét az államhatalom megvonta azzal a szándékkal, hogy így feloszlatásra kerülnek. Az egész országban a püspökök összesen 800 szerzetes papot vehettek át egyházmegyei szolgálatra. 1951-ben megszorító intézkedést hozott az állam, amennyiben kimondta, hogy "volt szerzetes nem vezetheti saját volt szerzetének templomát". Így itt sem lehetett tovább a szervita Rafael atya (Jager István) vezetője a kegytemplomnak. Megoldást kellett keresni, a Shvoy püspök próbálkozott is, de kb. 6 személyi próbálkozás után kötött ki Tamás Jánosnál. Az egyiknek nem kellett ez a "nyomor-fészek", egy másik úgy nyilatkozott, hogy "nyáron nem bírom a sok munkát, télen meg a semmittevést", ismét más "túl nyersnek, primitívnek találta és nem vállalta. Így került sor rám. Dr. Németh László, az akkori kancellár adta a tippet a Shvoy püspöknek: "van egy jezsuitánk, annak engedelmeskedni kell, küldje a püspök atya azt, az menni fog!" Így is lett.

Shvoy püspök atya 1951. november 6-i keltezéssel az alábbi kinevezést küldte P. Tamás Jánosnak:

"Kedves Fiam! Az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulásával kinevezlek a máriamakki kegytemplom vezető lelkészévé. Kedves, meghitt kis búcsújárótemplom gondjait bízom buzgóságodra e kinevezéssel. Segítőd az eddigi káplán lesz. Felhívlak, hogy a templom javait Angeli Márton solymári esperesplébános jelenlétében vedd át. Okosságot, buzgóságot, apostoli áldozatot várok Tőled. Nyugodtan küldelek. Az Úr kegyelme kísérjen új munkahelyeden. Buzgó imáidba ajánlottan, püspöki áldásommal vagyok Krisztusban atyád +Lajos püspök. Székesfehérvár, 1951. november 6."

A kezdetekről így vall szintén a Historia Domusban P. Tamás:

"1951. november 23. Első utam a templomba vitt. Letérdeltem az Úr és a kegykép elé, meleg bensőséges imával ajánlottam fel minden jószándékomat, és képességemet az Úr és a Boldogságos Szűzanya szolgálatára. Erőt, kitartást, okosságot és hűséget kértem a szolgálatban. Körüljártam a házat. Vad és nyers állapot mindenütt...

December 4. Püspök úrnál jártam a kilátásba helyezett instrukciók ügyében. Püspök atya nagy szeretettel fogadott és Makkosmáriával kapcsolatos közölnivalókat foglalta össze: "Makkos Mária legyen rekollekciós kegyhely, ezért kerülni kell a nagystílűséget és a hírverést. Maradjon csendes, visszavonultságra alkalmas hely. Ez annál is inkább szükséges, mert a romos templom állami és egyházi engedély nélkül épült újjá, ne hívjuk fel rá a figyelmet. Az állami hatóságok előtt, pedig úgy szerepel, mint partizánkodásra nagyon alkalmas hely."

December 6. Életmódunk kezdetleges, háztartásunk nincs. Ebédet a szomszédoktól kapunk szerényen, este magunk főzünk valamit, télen legtöbbször paprikás krumplit, vagy teát és hideget. Reggel mindig tea, kenyér, szalonna. Már tél van, beesik a folyosóra a hó és délután 4-kor már sötét van. Villany nincs. Gyertyafény, petróleumlámpa vagy petróleum-gázlámpa (Aladin) adja a fényt. Kint a folyosón száguld is a szél, az ablaknyíláson beesik az eső. Kegyetlen világ van itt, de jókedvünk töretlen, kis szobánk azért meleg. Korán fekszünk, későn kelünk. Vizünk, kutunk nincs. A templom tetejének nyugati feléről az esővíz és a hólé egy ciszternába gyűlik össze, ez a vízszükségletünk alapja. Egyelőre még ebből iszunk is, főzünk is!"

A tavasz megérkezése után régi jezsuita szorgalommal és életvidámsággal láttak neki a munkának:

"1952. március 6. Megkezdjük a ház és a templom környékének építkezéseit! Mivel pénzünk nincs, kétkezi saját munkával kezdek neki.

Június 20. Szomorú esemény. A szemináriumokból kizárják és elbocsátják a szerzetes kispapokat. A kikerült kis jezsuiták közül idevettem: Eördögh Andrást és Tegyei Gábort. Lakást és kosztot kapnak nálam, és együtt építjük a házat. Eördögh Bandi építőipari iskolát végzett és így szakmai tudása van. Mi többiek képviseljük a nyers erőt.

Augusztus 1. Megoldódott az ún. Marovita ügy. Mi ez? Amikor átvettem Makkosmáriát, már akkor figyelmeztettek, hogy az elmúlt ősszel egy "mariovita" pap jelent itt meg. Misézget, híveket toboroz az ún. Schuster-kápolnában. Legyek résen. Nyáron jelentkezni fog. Úgy is lett. Megkapta az említett, erdő szélén épített kápolna kulcsát és megkezdte "lelkipásztori működését". Kiderült róla, hogy szélhámos, beláttam, hogy itt drasztikusan kell intézkedni. Szóltam a kis jezsuitáknak, megbeszéltük és ők alaposan rendet csináltak, véget vetettek a dolognak, még pedig imigyen: A legközelebbi szombat este bementek, összerámoltak minden felszerelést a kápolnában, ami a másnapi vasárnapi misére volt előkészítve, és mindent elhoztak ide, az ajtót, pedig beszögezték. Másnap vasárnap reggel a jezsuita kispapok civilben lementek a Schuster-kápolnához. Jó kiállású, stramm fiúk voltak, ott elkapták a szélhámost, közrefogva bevitték a kápolnába, az ajtót becsukták, a nép kinnrekedt, és megmondták, amit akartak. Egy pofon elcsattant és az álpap megszeppenve, sietve eltávozott a helyszínről. Azt hitte, hogy az ÁVO emberei voltak. Kint a tömeg (kb. 30 ember) szétoszlott és végleg megszűnt a "mariovita" szereplés a Schuster-kápolnánál, amit "Kis Makkosnak" kezdtek nevezni.

Augusztus 28. Búcsúzkodás. Elmentek a fiúk, munkába állnak szeptember 1-én. A munka mellett próbálnak tanulni, hogy papokká legyenek. Nagyon megszerettem őket, különösen Eördögh Bandit. Munkájuk, áldozatuk, emlékük itt maradt. A Szűzanya házán dolgoztak önzetlenül, ellenszolgáltatás nélkül. Isten és a Szűzanya áldása legyen velük, kísérje útjaikon."

Ezután négy évig 1955. augusztus 16-ig nem jegyzett fel a jezsuitákról semmit Tamás atya. Azonban az említett idő alatt állandóan fejlesztette a kegyhelyet. A sekrestyét ellátta a ma is meglévő szép szekrényekkel, és különösen nagy szenzációként említi a Historia Domusban a villany bevezetését: "Kigyulladt a villany Makkosmárián. Ünnepi agapé a vendéglőben. A Rádió is kint van. Vári nyilatkozik és megköszöni." Majd ezeket a bejegyzéseket találjuk: "A sekrestyében felkerülnek a modern falikarok, a világítótestek. Villanytűzhelyt kap a ház. Elkészült a sekrestyeszekrény. Könnyen lehet a ruhákat gondozni."

Ezek a mondatok régi gondokat, hosszas intéznivalókat, utánjárásokat és tárgyalásokat takarnak. Majd újból megjelennek a jezsuita híradások a Historia Domusban:

"1955. augusztus 16. Andor Géza SJ atya Pannonhalmáról megérkezik ide, pihenni és nyaralni. 8 éven át volt nevelő és tanárom, meghívtam ide. Örömmel jött.

Augusztus 23. "A bomba" becsap: ma hallom meg, hogy tegnap a jezsuita rend elöljáróit az ÁVO letartóztatta hajnalban. Süle Gézát, Petruch Antalt, Faragó Lászlót, Palánkay Tibort, Luzsénszky Antalt! Nagy meglepetés. Tudom, hogy akkor rám kerül a sor. Hiszen ezeknek én vagyok most a főelöljárójuk, provinciálisuk. Ugyanis 1954-ben, mikor Pálos Antal provinciálist letartóztatták, utolsó tevékenysége az volt, hogy engem nevezett ki utódjának. Ezt 1954 őszén közölte velem Kollár Ferenc. Nem bújhattam ki alóla, de titokban tartottuk, csak a főbb csoportvezetők tudták ezt, akiket éppen most tartóztattak le.

Biztos voltam benne, hogy tőlük az ÁVO is megtudja és jönnek értem is. Ez szerdai nap volt. Délelőtt bementem Pestre érdeklődni. Nem jöttem haza. Pénteken hajnalban tényleg kerestek itthon, de nem voltam megtalálható. Megszállták a házat, a környéket és vártak haza. Nem jöttem, tudtam, hogy várnak. Disszidálást ajánlottak, nem mentem. Vállalom a felelősséget, annál is inkább, hiszen a munkatársaim már bent vannak. Tudakozódtam a dolgok felől, majd szeptember 1-én ügyvédet bíztam meg és önként akartam jelentkezni a gyorskocsi utcában. Búcsúzni anyámhoz mentem Újpestre, de ott két ávós várt már rám és bevittek autón. "Bűnöm": Provinciális vagyok, ez egyenlő "a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntette". A büntetése 5 évtől-halálig. Összesen 11-en vagyunk benn: 9 jezsuita és két nő. Ezek vezetője vagyok én. Perirat is ezen a címen ment: "Tamás János és társai".

1956. február 2-án a tárgyaláson Tamás János atyát 10 évre ítélték el, augusztus 15-én, a fellebbezési tárgyaláson, visszaküldték az ügyet az I. fokra. A tárgyaláson előadott védekezés alapja meglehetősen jogászi okfejtésen alapult: "Működés megvonás, nem jelent feloszlatást. Amint a működés engedélyezését az államhatalom megengedi, úgy annak megvonása is a jogfolytonos államhatalom jogában áll. De ez nem jelenti a személy halálát és az élethez való jogát." Szeptember 25-én, az új tárgyaláson átminősítik a vádat: "Gyülekezési szabadsággal való visszaélés bűntette", a büntetés 2 év. Október 30-án, a forradalom hatására kiszabadult. 1957. szeptember 4-én újratárgyalták az ügyet, jóváhagyták az ítélet. Amíg várta az újabb behívót a börtönbüntetés letöltésére, kérvényt adott be a bírósághoz, míg végül 1958 tavaszán megkapta az amnesztiát. Közben 1957. november 3-án Tamás atya újból elfoglalta vezető lelkészi helyét. Erről így emlékezett meg: "Délutáni órákban érkeztem. Szorongó szívvel, régi nosztalgiával lelkemben közeledtem. Mikor a makkosi rétre értem, meglátott öreg farkatlan Bandi kutyám, és sompolyogva, félre fordított fenékkel, kutya vigyorral közeledett felém, majd a lábamhoz simult. Megkönnyeztem hűségét és ragaszkodását.

A Historia Domusban a következő újabb jezsuita bejegyzés olvasható:

"1959. július 26. Szent Anna napja. Holovics Flórián SJ atya ezen a napon du. 5-kor mutatta be a kegytemplomban ezüstmiséjét. A jezsuita rendtestvérei közül sokan vették körül szeretettükkel a jubiláló atyát. Szentmise és áldás után hangulatos agapé volt a nagyebédlőben minden jelenlevő számára. A költségeket Kollár atya fedezte."

1960-ban a templom tornyába egy 5 mázsás harangot szeretett volna az atya felhelyezni. Érintkezésbe lépett a rákospalotai Slezák harangöntő üzemmel, azok készek voltak megcsinálni az új harangot, de anyag kiutalási engedélyt kértek, amelyet a Kohó- és Gépipari Minisztériumtól kellett beszerezni. A minisztérium kiutalta a kért mennyiséget, de cserébe ugyanannyi és plusz 50 kiló használt rezet, ónt, ólmot stb. kértek. A hívek nagylelkű adakozásából sikerült is összegyűjteni a kért mennyiséget, de a harangöntőnek nem utalták ki a szükséges fémet, mert az állam közbe lépett. Olyan határozatot hoztak, hogy "az Egyház elhaló intézmény, tehát nemzeti vagyont nem érdemes befektetni, ellenben a kezében lévő intézmények állagmegóvása fontos, hogy az Egyház elhalásakor az állam jókarban vehesse át az egyházi intézményeket". Ennek a felfogásnak az lett az eredménye, hogy az Egyház semmi új dolgot nem csináltathatott, de a régi értékek megóvása kötelessége lett. Így a 30 mázsa fémgyűjtésből nem lett új harang, ezeket be kellett adni a MÉH-nek, de az érte kapott pénz lett a templom külső bepucolásának az alapja.

1962 tavaszán, nagy országos razziát tartottak, Makkosmárián is házkutatást tartottak éjjel 11 órakor. P. Tamás éppen azokban a napokban Nagylángon nyolc napos missziót tartott. A lakásában 80 ezer forintot találtak, amelyet mindjárt zároltak, mert azt gondolták, hogy jezsuita pénz. Azonban P. Tamásnak sikerült a gyűjtési és adomány napló bemutatásával igazolnia a pénz eredetét, hogy nem rendi, hanem templomi pénzről van szó.

Hosszabb szünet után 1964. végén a kegytemplom tatarozási munkájáról számolt be a krónika: "Az összes kiadás 420 ezer forint volt. De csak 170 ezer forint állt rendelkezésre. A különbözet a jezsuiták adományából nyert fedezetet. Tehát a jezsuiták 250 ezer forinttal járultak hozzá a templom tatarozásához. Hála, köszönet és elismerés illeti őket a nemes hozzájárulásért. Főleg most, a mikor a magyarországi rendtartomány disperzióban él."

A következő években is tovább tevékenykedett P. Tamás János, templomigazgatóként hatalmas munkát végzett. Bevezettette a vizet, hangerősítőt szereltetett fel, virágos kertet létesített a templom és a ház nyugati oldalán, a keletin, pedig parkot varázsolt, zöld gyeppel, fákkal, kerti padokkal. Megvásárolt 10 kerti széket és 10 kerti padot, Piliscsabáról gyöngykavicsot hozatott és ezzel szórta fel a sétautakat. Megszervezte a köves utat Budakesziről a templomig. Addig csak egy széles, mély árok szélén húzódott a gyalogos csapás. A templom mellett két szegénygondozó nővért alkalmazott: Erzsébet és Irén szerzetesnőket. A templom homlokzatára a következő egyszerű márványtáblát helyeztetett el:

"Épült 1762-1768. Romjaiból újjá épült 1948-1950 Szentév emlékére. Külsőleg megújult 1965 a II. Vatikáni Zsinat évében."

Az egyszerű, dolgos, de mozgalmas évek után, kiemelkedő jelentőségű esemény helyszínéül szolgált a kegytemplom. 1978. július 13-án P. Pedro Arrupe római általános jezsuita rendfőnök látogatott el Makkosmáriára, hogy találkozzon a Magyarországon még élő 92 jezsuitával, akik közül kb. 60-an tudtak megjelenni, a többiek vagy járóképtelenek, betegek voltak vagy nagyon messze laktak. P. Pedro Arrupe SJ (1907-1991), Lékai László (1910-1986) bíboros-prímás, esztergomi érsek hivatalos vendégeként látogatott el Magyarországra. A látogatásra elkísérte P. Schashing a jezsuiták közép-európai asszisztenciájának az elöljárója, és P. Hegyi János SJ Münchenből, az Európában élő magyar jezsuiták elöljárója. A látogatás megszervezésének minden munkáját P. Tamás intézte az akkor már beteg P. Kollár nevében.

Délelőtt 10 órakor érkeztek Dr. Lékai László bíboros kíséretében. P. Schasching a szentmise előtt egy miséző kelyhet adott át P. Tamás Jánosnak, hogy valahányszor a jezsuiták itt összejönnek, ezzel a kehellyel misézzenek Rómával való összetartozás jeleként. A 11 órás koncelebrációs szentmisét P. Arrupe mondta, vele miséztek P. Schasching, P. Hegyi János SJ, P. Kollár Ferenc SJ és az amputált lábú P. Horváth Mihály SJ (tolószékben).

A bevonulás után P. Kollár a következő latin beszéddel köszöntette a magas vendégeket:

"Főmagasságú Bíboros Úr! Magyarország Prímása! Szeretett Atyánk, P. Generális! Köszöntöm Önöket a szétszóratásban élő magyar jezsuiták nevében. Mélységes hálámat fejezem ki a magyar katolikusok vezetőjének, hogy oly nagy szeretettel hívta meg és látta vendégül szeretett Atyánkat és megjelenésével még minket is ennyire megtisztelt. A szétszóratás szomorúságában nagy és drága ajándék ez az együttérzés. Ez az a nap, melyet az Úr készített nekünk! - hogy annyi börtön és zaklatás után ilyen kegyelemben részesülhettünk, hogy szeretett Atyánk még a magyar kormány részéről is ilyen tiszteletteljes fogadtatásban részesült. A Boldogságos Szűz e szentélyében fogadjuk Atyánkat, melyet a trinitárius szerzetesek építettek, és a szervita atyák romjaiból újjá emeltek, hogy mintegy első jele legyen meggyőződésünknek, mintegy nyilvános megjelenítése, sőt kifejezése legbelsőbb tudatunknak: Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja! -mert hisz mi minden természetes eszköztől megfosztattunk, egyetlen reményünk és erősségünk Krisztus szeretete a Gondviselés által, és a Boldogságos Szűznek, Édesanyánknak oltalma.

Mi nem tudunk felmutatni Főtisztelendő Atyánknak nagyszerű egyetemeket, kiadott könyvek sokaságát, hatalmas tanulmányi házakat vagy nagyszerű apostoli munkákat, mi csupán hűségünket hozzuk ide és Krisztusért elszenvedett sebeinket. Régi munkálkodásunk akadályozva volt, most ugyan már egyénenként végezhetjük azokat, de rendtartományunk főfeladata mégis inkább az, hogy alázattal és engedelmességgel, fegyelmezett szeretettel és áldozatos lélekkel Krisztust szolgáljuk. A nagy vizek nem oltották ki a szeretetet! Közel harminc éve Krisztus tanúi vagyunk -ahogy Szent Pál írja a rómaiakhoz: ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség, üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezen diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. (8, 35-37)

Azt kérem nagyon tisztelendő Atyánktól a szétszóratásban élő testvéreim nevében három dolgot kérjen most itt az önmagát újra felajánló Krisztustól:

• emlékezzék meg arról a 110 testvérünkről, akik a szétszóratás óta az Úrhoz költöztek
• kérje számunkra, hogy hivatásunkhoz való ragaszkodásunk korunk előre haladtával ne csökkenjen, hanem inkább növekedjék
• kérje azt is, hogy rendtartományunk most megtépázott fája valamilyen módon újjáéledjen.

És amint Krisztus áldozatában felajánljuk Krisztus szenvedését és halálát, úgy helyezze Atyánk ennek a kicsinyke provinciánk és e kicsiny népnek a hűségét a paténára és az áldás kelyhébe, hogy ha már a mi földi Atyánk olyan jóságos, hogy minket, öregedőket és megfáradtakat ilyen nagy szeretettel meglátogatott. Annál szívesebben fogadja el a mennyei Atya a mi méltatlan áldozatunkat az Ő dicsőségére nemcsak a magyar egyház, hanem az egész Anyaszentegyház javára, különösen az egész világon dolgozó Szent Ignác fiainak javára."

Az evangélium után P. Arrupe mondta el német nyelven homiliáját: "Kedves Testvérek! Beszédemet a zsoltáros szavaival szeretném kezdeni: Guadens gaudebo in Domino, et exultabit spiritus meus in Deo salutari meo! Szívem teli örömmel és hálával ezért az óráért, amelyet az Úr nekünk ajándékozott. Rómából csak két ajándékot hoztam magammal Magyarországra. Az első a több mint száz kötetes Monumenta Historica S.J. két kötete: Monumenta Antiquae Hungariae. Ezt a jelentős kötetet testvérünk, P. Lukács László írta. Ez lenne az én személyes ajándékom Lékai bíboros úr számára. Az elmúlt hetek folyamán magam is bele-beleolvastam ebbe a könyvbe. Különösen nagy benyomást tett rám, hogyan telepedett le a Társaság Magyarországon. Amikor hazájuk nagy részét a török elfoglalta, sőt az a veszély is fennállt, hogy az egész országot megszállja, pontosan abban az időben kezdte el a Társaság apostoli munkáját egyedül Istenre hagyatkozva. Éppen úgy, mint az ősegyház élete, ez az apostoli tevékenység is a kereszt és a vértanúság jegyét viselte. Alig van még egy ország, ahol a Társaság megtelepedése annyi önfeláldozással és hősies áldozattal lenne egybekötve, mint ezen a földön. Gondolok például az első magyar jezsuita, P. Hernáth Péter esetére, aki Pécs környékéről származott, 1558-ban belépett a Társaságba, és kiváló eredménnyel végzett római tanulmányai után 1564-ben Dilingenben teológiát tanított, sőt rektor is lett. Ott érte a hazulról jött segélykiáltás: az alig megalakult nagyszombati kollégiumot összeomlás fenyegeti. P. Hernáth otthagyta Dilingent, és sietett haza, hogy megmentse a nagyszombati kollégiumot. Miközben minden erejével ezen fáradozott, a törökök egész családját kiirtották. Egyedül legkisebb öccse menekült meg. Ő maga egy éves nagyon kemény munka után huszonnyolc éves korában a pestis áldozata lett.

De tulajdonképpen mit is akarok én mindezzel mondani? Miért beszélek arról a keresztről, mely a Jézus Társaság első lépéseit kísérte Magyarországon? Miért beszélek az első társak önzetlen önfeláldozásáról az Egyház szolgálatában, a Társaság iránt tanúsított hűségükről? Szent Pál mély meghatódottsággal írt híveinek, mikor a távolból hallotta, hogy milyen bátran állták a próbát, és milyen hűséggel tartottak ki hivatásukban minden nehézség ellenére. Szent Pállal én is köszönetet mondok Urunknak mindenért, amit maguk, kedves testvéreim, az Ő nagyobb dicsőségéért dolgoznak, imádkoznak és szenvednek. A Társaság magyarországi története, a Monumenta Historiae S.J. Hungariae még nincs lezárva. Maguk írják azt tovább, Testvéreim, nem holt betűkkel, hanem életükkel.

Egy másik ajándékot is hoztam magammal: ezt a kelyhet, amellyel mai közös áldozatunkat bemutatjuk. Jó tudjuk, hogy a Társaság sorsdöntő óráiban Szent Ignác és első társai mindig az Eukarisztiából merítettek erőt és kegyelmet: a Montmartre-on, a Szent Pál bazilikában, valamint azokban a döntő napokban is, amikor az első atyák hosszú vívódásban a Társaság létrejöttéről tanácskoztak és döntöttek (deliberatio primorum patrum). Szent Ignác atyánk valahányszor döntő lépés előtt állt, az egész Társaság szentmiséket mondatott. Szent Ignác sajátos kifejezésmódja mögött -az Úrban, az Úr közelében, "in Domino",- mindig a szentmise áldozat állt. Az Úrnak ezt a közelségét éljük ma is ebben a szentmisében és ebben a testvéri közösségben. Maga az Úr az, aki ebben az eucharisztikus lakomában már most részesít bennünket az örök élet boldogságában. Az Úrnak ebben a meghitt közelségében halljuk mi is, mint egykor Szent Ignác a "La Storta"-i látomásban biztató szavát: "Propitius vobis ero!" (Irgalmas leszek hozzátok!)

Kedves Testvéreim! Maradjunk az Úr meghitt közelében, így leszünk igazán Jézus Társasága, bárhol vagyunk is, bárhol élünk is, bármit rejt számunkra a jövő. Minden az Úrban történik, "in Domino". Benső együvé tartozásunk tudatában és a jelen óra emlékére, amikor is a Jézus Társaság generálisa a történelem folyamán először látogatja meg hazájukat, szeretném ezt a kelyhet itt hagyni Makkosmárián. A Boldogságos Szűz, az Úti Boldogasszony kísérje magukat életútjukon úgy, amint Szent Fiát, Krisztust is elkísérte: Názáretbe, a Golgotára, a húsvéti küldetésbe. Csak egy a fontos: legyünk meggyőződve arról, hogy minden Isten nagyobb dicsőségére, ad maiorem Dei gloriam történik!"

Szentmise után a Szent József kápolnában kötetlen beszélgetés folyt a római rendfőnökkel, valamint minden megjelent jezsuitát megajándékoztak egy emlékéremmel. Majd a Vörös Csillag szállóba mentek ebédelni. Délutáni hivatalos beszélgetésen fogadta a római delegációt Aczél György miniszterelnök-helyettes és Miklós Imre az Állami Egyházügyi Hivatal vezetője.

1978. július 28-án elhunyt P. Kollár Ferenc SJ és a helyébe P. Tamást nevezték ki a magyarországi jezsuiták elöljárójának. A megfeszített munka teljesen aláásta P. Tamás egészségét. Ezért többszöri hosszas kórházi kezelés és otthoni lábadozás után, előbb 1984. december 8-án P. Morlin Imre SJ-nek átadta az elöljárói hatalmat, majd 1985. szeptember 29-én nyugdíjba vonult és a kívánsága szerint a székesfehérvári Papi Otthonba került, mivel 36 évet szolgált a fehérvári egyházmegyében.

P. Tamás távozása után a kegytemplomot, mint filiát a budakeszi Havas Boldogasszony plébánia látta el, majd a templom a rendszerváltás után a domonkos rendhez került. 1997 és 2000 között P. Antalóczy Márton OP volt a templomigazgató, utána újból a budakeszi plébánia filiája lett. A kegytemplom ez idő szerint is "foglyokért" közbenjáró imák temploma maradt. A Fogolykiváltó Boldogasszonyhoz szállnak fel a könyörgések a kábítószeresekért, az alkoholistákért, a szerencsejátékok és minden más káros szenvedélyek rabjaikért. Azokért is, akik szenvednek miattuk (elsősorban a családok), akik felszabadításukért fáradoznak, a fiatalokért is, hogy bölcsen, erős akarattal kerüljék el a szenvedélyek csapdáit.

Bikfalvi Géza