A szeretet legnagyobb jele a kereszt
(Nagyböjti gondolatok II.rész)
2026.02.26

Mikor Jézus Krisztus, a Fiúisten emberré lett, teljes lét- és sorsközösséget vállalt az önmagától, az embertársaitól és az Istentől elidegenedett emberrel. Ez a közösségvállalás a kereszten éri el a tetőpontját.

Mikor Jézus Krisztus a Fiúisten emberré lett, teljes lét- és sorsközösséget vállalt az önmagától, az embertársaitól és az Istentől elidegenedett emberrel. R. Guardini azt írja: „Úgy látszik, mintha levette volna hatalmát a történelem kapujánál, amikor Krisztus alakjában belépett az emberiség életébe.” Ez a közösségvállalás a kereszten éri el a tetőpontját. Ahogy Jézus a keresztre feszítés sebeit átvitte feltámadott testébe, úgy mi is csak a szenvedés nyomait vihetjük Isten elé, mert ezek a szeretet és az engedelmesség nyomai. Hans Urs von Balthasar – a múlt század második felének nagy teológusa – ezt a misztériumot így fejezte ki: „A kereszténység legnagyobb igazsága, hogy Isten szereti a világot. Hogy Isten van, hogy hatalmas úr, ezt más vallások is elismerik. De hogy ez az Isten közösséget vállalt teremtményeivel, szegény akart lenni velük, vállalta a szenvedést, és emberré testesülésével szeretetét kézzelfoghatóan is bebizonyította, ez valami hallatlan dolog.”

Nagy titok a bűnnek és Isten végtelen szeretetének összeegyeztetése. Isteni szentsége miatt nem lehet oka a bűnnek, csak megengedi az ember számára a bűnt. A bűn lehetősége abban a szabadságban van, amivel Isten személyes teremtményét megajándékozta. Mintha a kereszténységben a szabadság és a szeretet összeütköznének egymással. A szabadság a személyes választás, az önrendelkezés, a szeretet pedig az önmagunkról való lemondás, odaadás. „Aki meg akarja találni életét elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt.” (Mt 10,39) A teljes lemondás a teljes szabadság jele és kifejezése. A bűn misztériuma voltaképpen az isteni szeretet misztériumába torkollik és ott nyer az igazságosságnak és az irgalomnak egyaránt megfelelő megoldást.

„Éppen ott torkollik ürességbe az emberek élete, ahol a szenvedés elkerülése érdekében igyekeznek magukat megkímélni mindattól, ami szenvedést okozhat, ahol ki akarnak bújni az igazság, a szeretet és a jóság szolgálatával együtt járó minden fáradtság és fájdalom elviselése alól. Nem a szenvedés kiiktatása, nem a szenvedés elöli menekülés üdvözíti az embert, hanem a képesség, hogy a szenvedést elfogadja, benne érlelődjön és értelmet találjon benne a Krisztussal való egyesülés révén, aki végtelen szeretettel szenvedett.” (XVI. Benedek; Joseph Ratzinger)

Az Egyház a kezdetektől fogva tanította, hogy az Isten Fia teljes mértékben hasonló lett hozzánk emberekhez, de az eredeti bűnt azonban nem vette magára és soha személyes bűnt nem követett el. Ugyanakkor emberi természete magán viseli az eredeti bűn következményeit, mint a szenvedést és a halált. Ahogy Kempis Tamás írja a „Krisztus követése”-ben: „Hiszen ha lett volna valami jobb és hasznosabb az emberek üdvére a szenvedésnél, kétség kívül azt mutatta volna meg Krisztus, szóval és példával.” A megváltás - kereszthalál jellegével - feloldotta a halál sötétségét, ismeretlen voltát és kilátástalan borzalmát. Krisztus óta van értelme a halálnak is. A halál az Atya házának az előszobája, vagy ahogy R. Guardini írta: „A halál az Egésznek csak felőlünk látszó oldala: A másik oldalt úgy hívják, feltámadás.”

(Mirk István)