![]() | ![]() | ![]() | ![]() |
A szeretet legnagyobb jele a kereszt
(Nagyböjti gondolatok I.rész)
2026.02.18
Ez az elmélkedés életünk egyik legkínzóbb valóságát, a szenvedés titkát próbálja körüljárni, amely voltaképpen a nagyböjti időszak tematikája is. Előzetesen elmondhatjuk, hogy a szenvedés titka egy másik titokkal, a bűn titkával van összefüggésben és ez a két titok a legnagyobb titokhoz, a megváltás titkához, vagyis az isteni szeretet titkához vezet.
„Nem a szenvedés megmagyarázhatatlansága miatt veszítjük el hitünket, hanem a hit elvesztése miatt nem találunk magyarázatot a szenvedésre.” (Raniero Cantalamessa)
A büntetés legtöbbször a bűn természetes következménye. Ez még teológiailag is igaz. A büntetés abban áll, hogy Isten tiszteletben tartja minden ember szabad akaratát és szabadságát – még azon az áron is -, hogy szabadon eltorzítsa saját lényét. Az áteredő bűn ugyanis nem vette el az ember szabadságát. Ne felejtsük, hogy a Szentírás a bűnbeesés után is úgy említi az embert, mint Isten képét (1Kor 5,3-9,6)
Mivel Isten lényege a szeretet, módot talált arra, hogy a világ és az ember visszataláljon hozzá. Ebben a visszatalálási folyamatban a kereszténység felismerte az emberi szenvedés és az emberi nyomorúság szentségét, amikor is az Isten szeretetének legnagyobb kinyilatkoztatását a korabeli akasztófán, a kereszten szemlélte és szemléli. XVI. Benedek pápa ezt így fejezte ki: „Az egyes ember nem tudja elfogadni mások szenvedését, ha ő maga nem képes megtalálni a szenvedés értelmét.” „Az életünk csak akkor válik éretté, ha tudunk értelmet adni a fájdalomnak és a szenvedésnek. Szeretet nincs fájdalom nélkül. A szeretet nem választható el sem a fájdalomtól, sem Istentől.”
Az életnek első evidenciájának kell lennie, hogy az életnek van értelme. Ha a szenvedésnek nincs értelme, akkor az életnek sincs értelme. Ahogy Nietsche megfogalmazta: „Nem maga a szenvedés háborítja fel az embereket, hanem a szenvedés értelmetlensége.” „Akinek van miért élnie, az szinte bármilyen hogyant kibír.”Az élet második evidenciája már ebből következik, hogy a szenvedésnek van értelme, sőt maga a szenvedés és a szenvedők viszik előre a világot. Szent Ágoston a világtörténelmet a szeretet két formája közötti harcként írja le: „Önmagunk szeretete – a világ elpusztításáig. A másik ember szeretete – az önmagunkról való lemondásig.”
Isten a világ teremtésébe eleve beszámította az ember bűnét és akaratának függetlenségi vágyát. A bűn valójában az ember első tudatos tette volt. Az ember a kezdetektől csak a saját létét tekintette a szilárd pontnak és mindenkitől függetlenül irányította sorsát. Isten helyett az egyéni akarat az élet irányítója, vagyis a bűn gyökere az Istentől való függetlenségi vágy és az emberi kevélység. Az önmegváltás hitének gőgje felülemelkedett a megváltásra szorultság alázatán. Az Isten akaratával való szembenállás és a kegyelem visszautasítása Krisztus kereszthalálában érte el a csúcspontját, amit Romano Guardini – a nagy 20. századi teológus – a „második bűnbeesésnek” nevez.
A keresztre feszítésben a világ bűne a tetőfokára hágott, ugyanakkor az isteni szeretet ebből a legnagyobb jót, a megváltást eredeztette. Igaz ugyan, hogy a bűn világba jövetele óta nem csupán a teremtésben rejlő üdvösség történetéről, hanem az üdvösség elutasításának – a szeretet elutasításának – a történetéről is beszélhetünk, mégis a keresztáldozat óta már nem az áteredő bűn rendjében, hanem a megváltás rendjében élünk. A bűn uralmának a lehetősége mellett az embernek megmarad az alkalma az Isten uralmát választani.
A szenvedést nem Isten, hanem a bűn hozta ebbe a világba. A szenvedés oka a bűn sokrétű valósága:
- Az emberi történelem hajnalán elkövetett első, vagy eredeti kollektív bűn, amelynek következményeit minden ember elszenvedi.
- Az emberek személyes bűnei, amelyek eltorzítják a személyes kapcsolatokat, a gazdasági és a társadalmi élet struktúráit, ami által a bűn és sebzettség meglétét állandósítják.
Sok hívőnek nagy hitbeli próbatételt jelent, hogy a kegyelmi megigazulás nem ad mentességet a bűn következményei – a szenvedés és a halál – alól. Jézus úgy vállalt szolidaritást az emberrel, hogy a bűn következményeit – Ő a bűntelen – magára vállalta. Sőt, szent anyját – Szűz Máriát – sem mentesítette a bűn következményei alól, pedig Mária mentes volt az áteredő bűntől. Ezzel a szolidaritásával, sőt egész életével megszentelte a világot. Origenész a maga tömörségével azt írja: „A szenvedés a nyolcadik szentség.” Jézus a világ megszentelése és megmentése mellett az embernek örök példát adott, hogy a szenvedés az erkölcsi tökéletesedés és az üdvösség eszköze lehet, továbbá hogy a rosszat áldozattal le lehet győzni. Jézus ezt a modellt mutatta nekünk, ezért volt köztünk a keresztet hordozó ember képében. Szabadságunk, megmenekülésünk – megváltásunk – végső titka az Isten önzetlen, áldozatos szeretete. Elsőként szeretett és örökké szeret. „Az Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy az Isten elküldte a világba egyszülött Fiát, hogy általa éljünk.” (1Ján 4.9)
Ebből a szeretetből élünk, nem hogy mi szeretjük az Istent, hanem hogy Ő szeret minket. Ez az isteni szeretet küldte a Fiút, hogy megadja a bűnbeesett ember számára a szabadulás lehetőségét. Ennek a Fiúnak az életodaadása vált egyszeri, végső húsvéti áldozattá. Jézus egész története az önzetlen szeretetről szól, az üdvösség története a szeretet története. (Teljes félreértés a megsértett isteni jogrend- és Isten haragjának a kiengesztelése. Sem megsértett Istenről, sem Isten haragjáról, sem kiengesztelésről nincs szó, csak egyedül Isten végtelen szeretetéről.)
(Mirk István)












